Tulajdonképp nem is tudom, minek is pampogok. Önszántunkból járunk ide a leprafészek szupermarketbe vásárolni a sarkon túlra. Jómagam már sokat tűnődtem ezeknek az anyátlan alkalmazottaknak a sorsán, és lényegében fel is dolgoztam mindent lelkileg, amit lehetett. Egy kedves sztorit mégis hadd osszak meg veletek.

...

Történt pedig, hogy egyszer, amint épp a pénztárnál fizetünk és sebtiben hajigáljuk vissza a cuccokat a bevásárlókocsiba, valami átkozott kis hipósflakon meg talált repedni, s a kivetülő vegyszer épp hites nejem kedvenc farmerján keresett magának új menedéket. Gyorsan szaladtak a másodpercek: mire annyit nyögtünk, hogy vazz, már lyukasra is égett a gatyesz. (Jó a cucc hordereje, gondoltam magamban.)

Feleségem úgy vélte, nem lenne haszontalan legott tematizálni is a droidoknak a szerencsétlen fordulatot, arra az esetre, ha létezne valamiféle kártérítős forgatókönyv. A pénztárhoz láncolt munkaerő készségesen továbbította segélykérésünket a raktárhelyiség felé, ahonnan kisvártatva egy - vélhetően vezetői/vezetőbbi kompetenciákkal felruházott - lapítottmókus-fejű, zsírosan csapzott, zavart tekintetű fazon kacsázott elő. A megjelenés ugyan nem minden, optimizmusomhoz baljós előérzet kezdett vegyülgetni, az ember szakmai elmélyültségéhez viszont kétség már nem férhetett: munkaegyenruhája olyannyira nyúzott állapotban volt, hogy még egy további kamionflotta átgázol rajta, az se tűnt volna fel senkinek. Ő lett aztán *mi* emberünk, a legendás "hipós csávó". 

A figura - lehetőségeihez képest elgondolkozva - hallgatta végig megrázó beszámolónkat, majd amikor az a rész következett volna, hogy szeretetével körülvegye a riadt felebarátokat, hirtelen esztelen vihogás tört elő belőle, tekintetét a plafonra szegezte és lapátszerű lepedékes metszőfogaival vadul bólogatva hosszan fuldoklott előttünk. Emberi hang jó fél perc múlva jött újra elő belőle: mi addig kövülten figyeltük, hogy a szája sarkaiban támaszkodó, kiszáradt nyálfoszlányok maximum meddig időzhetnek még őrhelyükön. A srác a polcok végtelen sorai közt kutató tekintettel, elgyötört hangon lediktált végül egy hosszú telefonszámot, majd egyet fordult és ott sem volt többet.

...

A mutatvány hatása alatt, kábultan botorkáltunk kifelé. Kezem a mobilom után halászott. Abból kiindulva, hogy perceken belül a LepraMarkt vezérigazgatójával kell időpontot egyeztetnem az elszenvedett sérelemért cserébe járó wellness-hétvégét illetően, alaposan megköszörültem a torkom, majd a lehető leghatározottabb, mégis barátságos hangon szóltam a készülékbe.

A vonal másik végén az évek óta elszenvedett téves hívások súlyától megtört, vékonyka nénihang ismételte el - azon a napon össznémet szinten talán huszadszor -, hogy magánszámról van szó. A duplajacuzzi-s szobára már rá sem kérdeztem.

...

Persze akkor nem mentünk vissza, hogy a vihogós, sárgafogú mókusszörnnyel újabb kört futhassunk. Járunk viszont azóta is ugyanoda, a lepra helyre vásárolni, de egy dolog örökre megváltozott: ha két pénztár van nyitva, és az egyiknél a hipós csávó ül, oda nem állunk. Ez is valami: csendes tüntetés.

Viszont azt a nyomorult téveshívásos nénit egyszer elhívhatnánk teára.