Germánuszvaránusz

Lassan, ahogy németországi tartózkodásunk második éve is letelni készülődik, kiváló alkalomnak tűnt, hogy lejegyezzem egy körvonalozódó megfigyelésemet a Német Lélekkel kapcsolatban. Ez az elmélet, - persze csak, ha igaz -, sok mindent remekül megmagyarázhatna - igaz, részben új, baljós perspektívákat is nyit.

A dolog lényege egyfajta belső magabiztosság, biztonságérzet, amelyből nekünk, magyaroknak, nem sok jut.

...

A történet egyik fele az a sziklaszilárd meggyőződés, hogy "helyes úton járok". Mit is jelent ez? Kábé annyit, hogy amit teszek, semmilyen tiltó szabályba nem ütközik, így hát büszkén élek jogaimmal, és nem nézek se jobbra, se balra, csak teszem. Ez eddig szép és jó, mondhatni ideális: kicsoda is kivánhatna ennél jobb polgári erkölcsöt magának s nemzetének?..

Mi, szegény magyarok, ezt az érzést nem nagyon ismerjük, ugyanis mindig tilosban járunk valahogyan: mindenki csal adót kicsit, hiszen ilyen rabló kormánynak adót nem fizetünk; vadul költségelünk a kényszerbétében, mert hogyan is élhetne meg a becsületes ember, ha mindenéért megfizet; lógunk a villamoson, a vacak szolgáltatásért a semmi is sok; ja, meg lopunk is persze, hazaviszünk néhány/minden dolgot a melóhelyről, mert ott sok van, otthon meg kevés; gyorsan hajtunk, buszsávon robogunk, tilosban állunk, míg a csendőr nem néz; rokkantak vagyunk, pedig nem kéne, nem jelentjük be, viszont be kéne... stb. Ez így "normális": hülyén is nézne ránk mindenki, ha nem tennénk.

(Sajátságos módon egyébként mi, csalós-lopós magyarok, például a notórius tolvajlás gyökereit inkább a velünk ill. körülöttünk élő más népek, cigányok, románok vásott szívében sejtjük felfedezni... No, de ezt most hagyjuk inkább.)

Egyszóval mi folyamatosan takargatunk, rossz a lelkiismeretünk... - ezek a öntelt germánok meg ezalatt emelt fővel robognak fel s alá a Zejrópa Junijóban. De mi ebben a robogásban a félelmetes?

Az a helyzet, hogy míg az egyszeri magyar legény fél szemével mindig az útszéli bozótost kémleli, nem-e (sic!) rejt amaz traffipaxnak öltözött belügyi kalózokat, a németnek az a kémlelős fél szeme is előre néz; míg a magyar Sanyi szívdobogva nyitja apekkos borítékját, germán versenytársa, Wolfgang a kávé mellé, kényelmesen hátradőlve csemegézget a Finanzamt küldeményeiből. Nem fél ugyanis az ebadta: tutira tudja ugyanis, nem tett rossz fát a tűzre. Másfelől igaz az is, hogy nincs nyomorultabb látvány, mint a német vitézek szimpla hétköznapi szituációkban tanúsított görcsös önigazolós erőfeszítései: nincs bocsánatozás, nincs beismerés, nincs meakulpa, csak a jóltettem körömszakadtig! (Nem igaz, van meakulpa, de csak mások helyett: egyik kedvenc tevékenység a náci bűnökért való sűrű elnézéskérés, akik persze nem mi (ők) vagyunk, hanem valami gonosz horda, akik a semmiből jöttek és dolguk végeztével maradéktalan el is takarodtak...)

...

A történet másik fele a rendbe, a rendszerbe vetett bizalom; az a vak hit, hogy minden kellőképp meg van rendszabályozva: a minőségre a TÜV, a törvényes rendre a Polizei, a maradékra az önkormányzat, amire meg még az sem, arra valami civil alapítvány figyel oda; az Egyénnek ezekkel teendője már nincsen.

A magyar tudja, hogy ezek a nemes ügyek mind egytől-egyik garantáltan le vannak és garantáltan le is lesznek szarva: improvizálni kell, dönteni kell, folyamatosan mérlegelni kell, mi a jó és mi a rossz. Ébren marad viszont ezáltal egy érzékszerv - legalábbis elvileg: az egyéni mérlegelés, a lelkiismeret. (Persze vétkezni a lelkiismeret elleni is lehet, de legalább volt mi ellen vétkezni...)

...

Van egyáltalán valami baj ezekkel a dolgokkal?

Tulajdonképpen igen és elég nagy: a leszabályozott rend nem terjed ki minden helyzetre. Az elárvult teutonok esetenként szerfelett elbizonytalanodnak (lásd Kívülember), bátortalanul a közhelyeikből idézgetnek, érdekek hierarchiájára hivatkoznak - vagy simán csak egyfajta "bezárkozott állapotban" gázt adnak (lásd Bazi nagy kecsketeszt) és csakis előre meredve továbbhajtanak. Ez utóbbi személyes-mindennapi és történelmi-nagypolitikai szinten egyaránt mellbever (lásd Mindennapi ütközések).

További probléma, hogy a rend iránt érzett rajongás, valamint az ily módon megszerzett biztonságérzet miatt valószerűtlenül nagy súllyal esnek latba a szabályrendszer és a józan ész elleni vétségek - amelyeket mi magyarok egyébként egy kézlegyintéssel intéznénk el. Társadalmi szinten mindezek könyörtelen asszimilációs, illeszkedési kényszert jelentenek: mindezek fényében a bundesznémet összlakosság 1/5-ét kitevő külföldiek tétova bátorítgatása önazonosságuk fenntartására inkább cinikus vagy rosszul sikerült viccnek (lásd német humor - HTTP 404: ilyen bejegyzés nem létezik) tűnik...

Tulajdonképp nem is tudom, minek is pampogok. Önszántunkból járunk ide a leprafészek szupermarketbe vásárolni a sarkon túlra. Jómagam már sokat tűnődtem ezeknek az anyátlan alkalmazottaknak a sorsán, és lényegében fel is dolgoztam mindent lelkileg, amit lehetett. Egy kedves sztorit mégis hadd osszak meg veletek.

...

Történt pedig, hogy egyszer, amint épp a pénztárnál fizetünk és sebtiben hajigáljuk vissza a cuccokat a bevásárlókocsiba, valami átkozott kis hipósflakon meg talált repedni, s a kivetülő vegyszer épp hites nejem kedvenc farmerján keresett magának új menedéket. Gyorsan szaladtak a másodpercek: mire annyit nyögtünk, hogy vazz, már lyukasra is égett a gatyesz. (Jó a cucc hordereje, gondoltam magamban.)

Feleségem úgy vélte, nem lenne haszontalan legott tematizálni is a droidoknak a szerencsétlen fordulatot, arra az esetre, ha létezne valamiféle kártérítős forgatókönyv. A pénztárhoz láncolt munkaerő készségesen továbbította segélykérésünket a raktárhelyiség felé, ahonnan kisvártatva egy - vélhetően vezetői/vezetőbbi kompetenciákkal felruházott - lapítottmókus-fejű, zsírosan csapzott, zavart tekintetű fazon kacsázott elő. A megjelenés ugyan nem minden, optimizmusomhoz baljós előérzet kezdett vegyülgetni, az ember szakmai elmélyültségéhez viszont kétség már nem férhetett: munkaegyenruhája olyannyira nyúzott állapotban volt, hogy még egy további kamionflotta átgázol rajta, az se tűnt volna fel senkinek. Ő lett aztán *mi* emberünk, a legendás "hipós csávó". 

A figura - lehetőségeihez képest elgondolkozva - hallgatta végig megrázó beszámolónkat, majd amikor az a rész következett volna, hogy szeretetével körülvegye a riadt felebarátokat, hirtelen esztelen vihogás tört elő belőle, tekintetét a plafonra szegezte és lapátszerű lepedékes metszőfogaival vadul bólogatva hosszan fuldoklott előttünk. Emberi hang jó fél perc múlva jött újra elő belőle: mi addig kövülten figyeltük, hogy a szája sarkaiban támaszkodó, kiszáradt nyálfoszlányok maximum meddig időzhetnek még őrhelyükön. A srác a polcok végtelen sorai közt kutató tekintettel, elgyötört hangon lediktált végül egy hosszú telefonszámot, majd egyet fordult és ott sem volt többet.

...

A mutatvány hatása alatt, kábultan botorkáltunk kifelé. Kezem a mobilom után halászott. Abból kiindulva, hogy perceken belül a LepraMarkt vezérigazgatójával kell időpontot egyeztetnem az elszenvedett sérelemért cserébe járó wellness-hétvégét illetően, alaposan megköszörültem a torkom, majd a lehető leghatározottabb, mégis barátságos hangon szóltam a készülékbe.

A vonal másik végén az évek óta elszenvedett téves hívások súlyától megtört, vékonyka nénihang ismételte el - azon a napon össznémet szinten talán huszadszor -, hogy magánszámról van szó. A duplajacuzzi-s szobára már rá sem kérdeztem.

...

Persze akkor nem mentünk vissza, hogy a vihogós, sárgafogú mókusszörnnyel újabb kört futhassunk. Járunk viszont azóta is ugyanoda, a lepra helyre vásárolni, de egy dolog örökre megváltozott: ha két pénztár van nyitva, és az egyiknél a hipós csávó ül, oda nem állunk. Ez is valami: csendes tüntetés.

Viszont azt a nyomorult téveshívásos nénit egyszer elhívhatnánk teára.

Frauhéger keresztbemegy. Keresztbemegy reggel, és keresztbemegy egyszer kábé koradélután. Ami tesz, az nem veszélytelen, de nem is egyszerűen csak irritáló.

...

Frauhéger fagyostekintetű, negyvenplusszos, tudjamitakar/kitudjamitakar, száradtszőke német nő. Menetrendszerűen napjában kétszer köszönés nélkül átrobog tárva-nyitva részlegünkön, hogy majd' a cipőmben bukik el: tekintete mindeközben ál-elmélyülten üveges. Végigszánt a tájon, nem néz se jobbra, se balra, csak viszi az akarat előre... - meg ki tudja, hova.

Elgondolkoztat. Nem fél?.. Nem fél, hogy valaminek nekimegy?.. Hogy valaki esetleg neki nekimegy?!..

Nem fél, mert akarattal rettenthetetlen. 

...

Mégis van az arcán a kifejezéstelenség, a hülye szemüvege mögött valami még, ami az egész jelenségnek némi baljós mellékízt kölcsönöz. Frissen gázolt mozdonyok, villamosok, metrók "arcán" látni ilyet: látszólagos fémes-festékes üresség, közöny, mégis picit fájdalmas, magányos - talán segélykérő. 

...

Szoktam persze figyelni a fenekét is távozóban: ez nem egy örömfenék, mondogatom ilyenkor magamban; inkább a zord körülményekről, a vasfegyelemről és az önkínzó táplálkozásról regél az az ülep.

Ritka egy vigasztalan látvány.

(Ja, persze a német fenekek megérdemelnek egy külön posztot is valamikor, annyi bizonyos.)

Ursula, az egyik legtapasztaltabb asszisztensnő ott bent nálunk, szeret alapos munkát végezni: pedáns módon, inkább lassan, de biztonságosan jár el. Hibázni viszont nem szeret, mert a kritikát nehezen viseli; hamar hisztizni kezd, ha úgy érzi, egy adott helyzetben a sietség, a stressz miatt rizikót kell vállalnia. Lelki szemeim előtt látom, ahogyan az aktákkal vesződik:

- Szörnyű ez a nap! A második vonat fut már be úgy, hogy senkinek nincsenek német papírjai. Csak ömlenek kifele az emberek, zajonganak, én meg nem értem őket; a nevüket sem mindig sikerül a listákra felvezetni, akkora a kapkodás. Ennek baj lesz a vége. Csak gyerekből több száz lehet már, akinek nincs pontos születési dátuma megadva. A végén persze majd rajtunk verik el a port.

...

Ingrid a lendületes munkavégzés elkötelezett híve. A lényeg a tempó, a jó szervezettség. Szívesen fárad el a nap végére, ha látja, mennyit haladt előre.

- Akik le vannak mérve és megkapták a csíkos ruhácskákat, álljanak kettes sorokba. A szülőket nem kell most keresgélni: erre később bizonyosan lesz alkalom. A lényeg, hogy vacsoraidőre mindenkinek meg legyen a helye a barakkokban. Gyerünk, gyerekek, ne bámészkodjatok! Egy-kettő!..

...

Annette jószívű, empatikus. A szenvedés megindítja. Másfelől lojális munkavállaló: akkor örül, ha a főnökök is örülnek. 

- Azok a gyerekek, akiknek a hasa fáj és hasmenésük van, feltétlenül maradjanak az alaptáborban és először pihenjék ki magukat. Ilyen állapotban semmiképp nem vehetnek részt a kísérletekben: az egésznek az lenne csak a vége, hogy a mérések eredményei tévesek lesznek, és kárba vész a sok munka, amit a doktorok végeznek.

Nemrég személyesen járt közben a műszakisoknál, hogy a kerítésnél a táblákat jobb minőségű, zseblámpa fényénél is látható, fényvisszaverő példányokra cseréljék: Hóhspannung! Lébenszgefár!

...

Kerstin egy droid. Végzi a rábízott feladatot: csak néha emelkedik szóra, hogy jobbító javaslatot tegyen.

- Azt hiszem jobban járnánk, ha...

(Sajnos azonban többnyire butaságot javasol: előléptetését nem javaslom.)

Az alábbi jelenetnek egy gyermekorvosi váróteremben voltam tanúja: ötévesforma arabos külsejű kisfiú rajzolgat a kikészített cerkákkal, színezget, írogat, díszíti a dolgot innen is, onnan is, majd büszkén viszi az elkészült műalkotást édesapjához, aki maximálisan európai külsővel egy újságba feledkezve tölti az időt.

- Nézd, Papa!

Én is nézem, nem tehetek mást: egyszerűen kiváncsi vagyok, mit rajzolt a gyerek. A kb. A4-es méretű, landscape módon tartott papíron felül egy íves felirat látható: "Kein Krieg mehr", azaz, "Soha többé háború".

Első gondolatom, hogy micsoda transzkultúrális izgalom, mely kettősség: ez a gyerek már itt született Németországban, jobban beszél németül, mint arabul, és háborút sem látott soha, de a papírra mégis ezt írja.

Nézek lejjebb: az íves pacifista manifesztum alatt a lap többi részét egy faltól-falig tartó, remekbeszabott, szivárványszínű *géppisztoly* tölti.

Tényleg kafa a cucc: ilyet én még nyolcadikos koromban sem tudtam volna. Alapos felkészültségre vall.

...

Komplexebb az élet, mint azt az egyszeri blogger gondolná.

Mega kulpa - meg a maxima kulpa. No, ezt itt ezek nem ösmerik. Van ugyan a másodikvilágháborús-folyamatosanbocsánatkérős német örökség, az ezerszer is leírom, hogy "nemirtyuk, nemirtyuk, nemirtyuk... a másikat", amit el nem mulasztanak minden sátoros ünnep alkalmával újra elharsogni, de ki a fene hihet nekik, miközben évtizedek óta az arabokkal kokettálnak, vagány amerikaellensségükkel is csak burkoltan antisztatizálnak meg ilyesmik.

A hétköznapok, a kisember, az az izgi.

Van például ugye az a helyzet, amikor eszel, beszélgetsz, dolgozol és pont jönni talál egy ilyen paraszt német, félbeszakít, hogy csak nyekkensz, mert épp akar neki nagyon valami csinálni: semmi mega, semmi kulpa, belefog a mondandójába, oszt vesszél meg, ha ilyen mimózának teremtett az országgyűlés.

Van aztán az is, amikor az utcán (lásd még: Mindennapi ütközések) rádlép/letapos/oldalbakönyököl/bőröndjével falraken valamelyik ebadta, de csak nem gördül ki a friss kulpa a kis szenvtelen szája szélén. Magyar legény - gondolod magadban - már rég kitolt volna egy cuki bocsit vagy valamit, ami a fájdalomra ír. Ezek bezzeg...

Meg amidőn tépsz bringáddal a kijelölt helyeden, oszt eléd lép/kocsival kihajt az egyik, hogy örülsz, ha nem állsz fejre a hirtelen fékezéstől, esetleg ebe/gyermeke oson eléd, s csak végtelen körültekintéseden és villámos reflexeden múlik, hogy egyikőtök sem a rettunxvágen-be' (mentőautó) végzi, akkor is súghatna vmi kedveset, nem?!..

Egyszer súgott is: vágtázás, kijelölt bringaút, a táj szabad, útszéli sokadalom, pöcsös gyerek kirohan, satufék, kicsit majdnem teljesen pofáraes, de gyermek apja megrendült tekintet, mélységesen elnézésért folyamod, te ámulva hallgatol: mocsok török volt az is, azok kérnek mindig bocsánatot.

...

Nem könnyű persze mást sem: tégy szívességet és vágj zsebre egy "Jaaa!.."-t, aggyá kölcsön valamit (én eddig itt hármat) és ne lásd soha viszont, engedd előre és örülj, ha cserébe lefing. Nem könnyű: hidd el, nem könnyű.

...

A társadalmilag kiélhető, tolerált, nem szégyellt egoizmus: talán ez az a paraméter, amitől itt annyira viszketek. Más népeknél ez is más: nem mindenhol, nem mindenki ilyen tudatosan tulok. Mert a tulokság, kérem, alanyi jellegű jogállomány.
- I'm afraid, this is gonna hurt a bit - mondja még az angol tábori sebész is, ha már altatószer fogytán a jó szó marad csupán az amputáció mellé.

Ezek itt bemondják neked a tutit: nincs szemérem. Vagy még be se mondják.

- Jó, hogy itt ma vagytok!.. - emelte poharát Roman és szeretetteljesen jártatta körül tekintetét a szülinapi köszöntésre egybegyűlt baráti kompánián.
- Jaa! Jaa!.. - hangzott innen-onnan is az egyetértő bőgés.
- Jó, hogy *te* itt vagy! - emelte saját poharát s még magasabbra a tétet egy pocakos úr.
- Jaa! Jaa! - bégetett mindenki egyetértően, majd hirtelen zavart hallgatás és forgolódás támadt: - Mi?!..
A zavart tekintetek a pocakoson futottak össze, akire egyszeriben súlyos felelősség terhe roskadt:
- Ha *te* nem lennél itt, *mi* sem lennénk itt!.. - rikkantotta némi gondolkodás után vörös fejjel, majd a kutyaszorítóból sikeresen kikavarodva immár fölényes mosollyal mérte végig társait. Őket még mindig a bravúros gondolati csavar elemzése foglalta le.

A felszólalások itt véget is értek: mindenki érezte, hogy a történet elért egy bizonyos, megnyugvást jelentő pontot, ahol most kicsit illik megpihenni: elvégre is nagy utat jártunk be.

 ...

Az elme terméketlen körei nem egyenlőek a kudarccal: a szépen záruló ív, a míves visszatérés, a gondolati rím, mind egyfajta tökéletesség érzetét kelti.

Érzetét kelti. Mint a kígyó: tudjátok, amely a saját farkával játszik.

...

Lassan egy éve, hogy egy munkahelyi részlegértekezletünkön a főnökasszony váratlan javaslattal állt elő: az eleddig egyes és kettes sorszámú helyiségek ajtószámozását haladéktalanul fel kell cserélni, mivel a józan logika is azt diktálja. A főnök az egyesben, a többiek a kettesben: legalábbis innentől, ha már eddig nem is így volt.

Mivel ez a két napirendi pont közül az egyik, azaz az összes megvitatandóságok 50%-a volt,  a munkatársak szorgos gondolkodásba fogtak. A beállt csendben érveket kerestek, összefüggéseket elemeztek, lelki szemeik előtt hatás-analíziseket futtattak és próbáltak elvonatkoztatni ettől is, attól is.
Végül Tofti szólalt meg:
- Nem jó.
Az elszörnyedés moraja futott végig a kis csapaton. A csendet a főnök finom arcrándulással kísért kérdése törte meg:
- Miért?
Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt.
- Azért, mert mi lesz azokkal, akik eddig úgy tudták, hogy az egyes az egyes, a kettes pedig a kettes?.. Ezt nagyon sokan így tudják a házban és nem lesz könnyű az átállás. Szerintem az a legbiztosabb, ha minden marad a régiben - fejezte be Tofti a mondanivalóját.
Egyszeriben mindenki a főnök felé fordult, akinek váratlanul rekedtre vált a hangja:
- Akkor maradjon minden, ahogy volt. Azt hiszem, az lesz a legjobb.

Frau Wilde szorgalmasan írta a jegyzőkönyvet. Egy negyedóra talán, ha eltelt, mióta leültünk.

- Jó hétkezdetet kivánok! - hangzott ma a nekem szánt jókivánság a bicikliparkolóban Prof. Christen szájából.
- Ja, ja, azt is, én is, Önnek is!.. - hebegtem. Szinte már ki is ment a fejemből, hogy ilyen üdvözlés is van.

Napi vándorlásom otthon és munkahely között remek kikapcsolódási lehetőség: biciklizés erdős-mezőn keresztül, tájegységek szemlélése, gyönyörködés amaz ékes rendben, amely ezt az országot élteti. Ha valahol úttestre vet a sorsom, ott sem les rám a halál: az autósok - mintha más nem is foglalkoztatná őket - elképesztő gonddal vigyáznak a gyalogok és bringások épségére, a zebrák és bringautak mindenütt elsőbbséget élveznek.

"A mű forog, az alkotó pihen." Mindenki tudja hol a helye.

...

Az első kétségeim az erdőben keletkeztek. Talán mondanom sem kell, hogy az erdei utak néha keresztezik egymást: ez eddig érthető. No, aztán mit tegyen az ember (illetve a kettő), ha történetesen egyszerre érkeznek oda, ahol a fájdalommentes áthaladás egyszerre csak egynek adatna meg: mit is tegyen, mit is tegyen?.. Menjen az, aki jobbról jött! Mint az erdő kívül is, ahogyan szoktuk, nem?!..

Nos, ott a dús vegetáció oltalmában, elzárva jelzőlámpáktól és felfestett sávoktól, ezeknek a faszkalapoknak elmegy a józan esze. Édesmindegy, hogy ki, hogyan, mivel, merről, csak nyomják a pedált az ősi élettér-logika alapján és remélik, hogy nem lesz baj.

Először jó nagyot el is pereceltem majdnem az egyik ilyen erőszakos pöcs miatt.

...

Kiérve az erdőből ismét visszatér a rend: a minőségi abroncsok minőségi aszfalton gördülnek: büszkén teker a kevély tulaj, hogy milyen egy tuti országban is él, hálát ad az égnek, hogy nem török vagy magyar, s halad feltartózhatatlan, rendeltetési helye felé.

...

Más...

Pesti hülyegyerek lévén, mindig nehezemre esik kivárni a jelzőlámpák megfelelő színeváltozását: ez itt duplán problémás, mivel egy komplett nép van jólnevelve, a lámpák is működnek és a büntetési tételek sem elhanyagolhatóan alacsonyak - de hát, ha menni kell, akkor menni kell. Álljanak a németek csak sorba tovább: magyar legényt nem érdekelni.

Egyszer, amint magam mögött hagytam egy pirosban várakozó bringás csoportot, véletlen úgy görbült az utam, hogy néhány másodperc múlva ismét láttam őket - de bár, ne láttam volna: a sok kis rezzenéstelen pofájú teuton egymás után után indult el kicsit vállvonogatva, de alapvetően igazáról meggyőződve és gördült keresztbe az úton a még mindig tilos jelzés mellett!..

No, gondoltam, jól betett nektek a magyar fertő: most omlik az egész jól kitalált rendszer - eddig tartott a hírös némöt eeekőcs.

...

Máig is rossz érzésem van: egy egész népet vittem a bűnbe. Lelkük talán már patyolat tiszta volt, a rendet maximálisan magukévá tették, a szerkezet olajozottan míködött - erre jövök én, a homokszem, a kis rosszcsont, a zavarkeltő, feltépem a jó erkölcs kötelékeit, magammal rántom ezeket a kis ártatlan kecskéket, és ördögi kacajjal kísérem, ahogyan a szakadékba rohan az egész bagázs...

Vagy az erdőn múlna? Ja, ja, az erdő: kétségkívül nem tesz nekik jót, de talán más baj is van.

Nemtom.

Van itt még valami...

Balatoni nyár, 1970-es évek, boldog gyerekkorom. Békésen homokozok. A szemközti üdülő előtt duplalámpás mercikombi parkol: a korszak álomkocsija. A sövény mögül iszonyat, érthetetlen óbégatás, csörömpölés és más animális zajok hallatszanak: kicsit megrettenve fülelek.
- Németek. - mondja édesapám megnyugtatólag, és én homokozok tovább. Láthatóan megnyugodtam.

Lófac! - mondhatnánk - Abonettet enni demográfia méretekben kell!..

...

Ezer köszönet ill. fílendank Tereskovának a remek sorért; táplálkozástudományi síkon viszont tényleg csodákat mível, ha az ember ilyen gabonahulladékokat tuszkol magába - feltéve persze, hogy azt visszaeső jelleggel és kíméletet nem ismerve teszi.
Két erkölcstelen lakoma közt aztán beiktat egy tízkilóméteres kocogást vagy ekvivalens félnapos bringátúrát, s lám, máris eltüzelve hever a sok felhalmozódott kalorí.

...

Mintha csak az eddigi két bekezdésen nőttek volna föl ezek a német nők itten, nem is tesznek egyebet, mint adják a tudatost, mikor a vájúhoz szólítja őket a vágy: az eredmény meg vicces is, meg nem is.

Található például dögivel olyan polgárnő, akik hátulról tekintve még aggkorukban is egy-egy nyúlánk tinit idéznek. Ha végül mégis megfordulnak, megfordul a világ is - velünk: olyan Abonettet ugyanis, ami a ráncokban úszó, lottyadt boszorkánypofát update-eli, ajróért sem kapni.

Akkor mire ez a nagy igyekezés?!..

...

A cél maga az út, amely oda vezet: a hit, hogy még magányosan soká húzod, miután végképp elhagyott teljes családod a kiállhatatlan egótripekért cserébe'; a vágy, hogy ha mégis egy méltatlan férfi karjába vetnéd magad, a szenvedélyes viszontcsók helyett jólesően figyelgethesd majd a tükörben magad, vagy simán csak a károsanyag-bebocsátástól való örökös para, testünk poshadása elleni küzdelem meg az ilyenek.

Ezért tolnak tehát ezek a megveszekedett kollégainőim répás-káposztás aszkézistálakat emberi táplálék helyett? Ezért gyömöszölnek szőnyegpadló-árumintákra emlékeztető kistenyérnyi uzsonnákat vértelen ajkaik közé?.. S ezért néznek talán rám is olyan hülyén, amikor meglátnak - mint valamely bennszülött ovisünnepségre csöppent komodói sárkányt -  röfögő rántotthúsos szenyámmal és fullcukros kólámmal, teli pofára zabálni?!..

...

Nem, nem, az ember mindezt magáért teszi. - hallottam a minap. Ez, mondjuk, saját farkával játszó kígyóság, - gondolom - többre nem érdemes. De tényleg.

Hová lesz így a világ, ha minden így halad tovább? Hová lesznek eztán az olyan jóságok, mint egy normálisan fejlett fenék?!..

A pré-karácsonyi könyváruházi forgatagban egy, csak egy legény állt kővé meredve, hogy a nyála is majd a pulcsiján végezte a végén: az nagykupac akciós könyv tetején ott hevert *az*, ami a békés-bárgyú ajándékozós hangulatból egyenesen a latyakos valóságba pofozta vissza... egy az ovisoknak szóló vidám kis kiadvány, kis ártatlan mesekönyv, könyvecske, a kiváncsi teknősfiról, Szebasztiánról és kérdéseiről...
Mi csillapíthatná is más a bimbózó elme tudásvágyát az elkövetkező meghitt estéken, mint a Vocu ist ájn papa dá?, azaz, Mivégre is van a Papa?..

Rövid kis epizódokban tudja meg benne a kis Szebasz, hogy mivégre is van az Öreg, mi hasznát lehet venni és miért nem lehet az egész problémakört csak úgy a teknősszőnyeg alá söpörni.

Például, állítja a könyvecske, ha elereszt a sárkányeregető madzag, a Papa meg tudja újra kötni. Ihaj.

...

A legény én voltam, a gondolatmenet pedig az alábbi: ha vmely témáról könyv jelenik meg, akkor az a valami márpedig van, legalábbis elvileg létezik olyan ember, akiről a kiadó a kiadás pillanatát megelőzően azt hihette, hogy érdekli majd az, amiről a tervezett könyv szól.

De ki a fene fog pont egy ilyen kérdést feltenni? - kérdeztem magamtól kissé pökhendi módon: a választ magam is megemlegettem...

...

Másik sokkélményem egy helyesírási szótár 2008-as, a szexizmus elkerülésére buzdító ajánlásához fűződik. Azon kifejezések alkalmazása esetében, - így a szótár -, ahol  a főnév alapvetően hímnemű, és nőnemű variánsa nem létezik, a korrekt eljárás a szó mellőzése és kiváltása valamely egyéb, a nemeket hátrányosan nem megkülönböztető nyelvi megoldás révén. Példa:

• Helytelen: A felhasználó (Benutzer, hímnemű) nyomja meg az F1-gombot.
   
• Helyes (mivel a nőnemű Benutzerin, azaz, fehasználónő nem létezik): Az F1 gombot kéretik megnyomni.

...

Visszatérve a kis Szebasz problémájához, emígyen töprengtem: Mi történhetett itt, hogy felnövőben egy olyan babageneráció, akik az apák funkcióját már csak képeskönyvből ismerik meg?

Miket mesélhettek ezek az anyák itten nekik?!..

"A házunkba költözött egy bitang jó fej, szédületes jampi: ismerjük el!.." - idézhetnénk a Hungária együttes egykor méltán népszerű slágerét, de téves: Bunde Kutya hosszú évtizedek óta a földszint 1. lakás bérlője, mi meg csak tavalyelőtt huppantuk be ide, valamint távolról sem "bitang jó fej", de mindazonáltal ne vágjunk a dolgok eleibe!..

...

Emlékeink hajnala a minket megelőző, kissé szétcsúszott életű, előző bérlő távozásakor virrad: fagyos, koratéli estén Frau Hense az utolsó nejlonszatyrokkal kacsázik tinédzserkorú arab szeretője Seat-ja felé, amikor felpattan a földszint 1. ajtaja és egy enyhén férfiasan öltözködő, meghatározhatatlan korú (erről többet majd később), szigorú arcú hölgy válogatott gorombaságokat sorol neki így, az utolsó szó jogán, majd változatlan szigorral csukja is maga mögött a nyílászárót.

...

Nemnormális - így egyben - gondolhatnánk magunkban, de két nap sem telik el és ugyanez a Frau Bunde kedvesen mosolyogva és önzetlenül segít nekünk a szelektív hulladékgyűjtés, a környékbeli bevásárlás és ház körüli egyéb teendők tengerén való eligazodásban.

Példaul a közös helyiségek takarítása: érdemes a táblázat által megadott időpontban nekifogni, mert menetrendszerinti pontosságal nyílik - mintegy véletlenül - egy ablak felettünk, és Bunde Kutya kíván mosolyogva jó reggelt/munkát a dolgozóknak, sőt, dícsérő szavakkal illeti a söprés gondos természetét!.. - nincs is jobb érzés, mint egy kis germán dícséretet bezsebelnil!..

...

Mindezek után felnyom-e a tulajoknak Bunde Kutya, ha egyszer késik/elmarad a takizás? Fel, fel, hát persze, hogy fel, de télapókor már megint kis ajándékot akaszt az ajtónk kilincsére; máskor sütikével lep meg, bringát simán kölcsönad, és ha csomag jön, végtelen gondosággal veszi át s őrzi meg - beépített emlékeztető funkcióval egyetemben. A híres német távolságtartós mentalitást is látszatcáfolva hívogat be a lakásába, mesélget a fiáról, érdeklődik kedvesen hogylétünkről - és kétségtelenül egy angyal.

Egy multifunkciós, szupermegbízható, kivehetőajtós... német angyal. (De miért kapta ezt a hülye nevet tőlünk, hálátlanul paranoid külföldi proliktól?..)

...

Egy további részletkérdésre, nevesül, hogy a közel hetvenes Kutyának miért van tinédzser ugorlyányokat megszégyenítő testszerkezete, emitt térek ki.

1310 pennymarktos, 48 lidlis, 527 plusszos és 69 aldis alkalmazott tekintetének tüzetes vizsgálata után bizton állíthatom: iszonyat egy meló lehet feketére szalonnásodott kézbőrrel napokat pénztárazni, kifolyott tejeket felmosófával tuszkorászni, embermagasságú macskakajás bálákkal vigasztalan birkózni, mostoha brőtyhensütőgéppel vesztésre állva viaskodni és a sok faszkalapnak egyenként még jó estét is kivánni.

Ezek nem akármilyen emberek.

...

Nálunk itt például a sarkon túl egy csávónak olyan feje van, mintha műanyagból lenne.

Oly kicsiny az ember, oly röpke az élet;
S oly nagy az a hülyeség.

...

- Ez a nő - kezdi főnököm, ki maga is gyakorló nő volt egykoron, fel sem tett kérdésemre a válaszadást - nemrég még köldökig vágott ruhában, sminkelve cikázott itt. Most meg jön ebben a kopftúk-ban (fejkendő) meg hogy a vallása miatt van erre szükség: ehhez sajnos nincs meg neki az erkölcsi alapja!..
- Mihez?.. - kérdezem ártatlanul, de alapvetően mégis csak rosszat sejtve.
- Ahhoz, hogy itt egyszer csak hirtelen szigorúan vallásosnak mutassa magát!
- De hiszen ő mondta, hogy megtért!..
- Ilyen akkor sincs. És nem is való egy munkahelyre!..

...

Bár a téma első taglalása után csak nehezen tértem magamhoz, tettem egy második kísérletet hónapokkal később. Mint az lenni szokott, a fenti dialógot változatlan formában adtuk elő, ám a végére beugrott vmi nekem.
- ...ilyen akkor sincs. És nem is való egy munkahelyre!..
Itt jöttem én a zseniális dumával:
- Van egy problémám: van ez a másik nő, már nem is tudom melyik részlegből; no, az, amelyiknek olyan narancssárgára van festve a haja. Hát én attól kikészülök!.. - tettem még hozzá kicsit eltúlozva gandis szerepemet.
Hallgatás.
- Szóval én attól kikészülök, és azt sem tudom, hogy a kopftúk-os kolléganő mit gondolhat, amikor meg emezt a frizurát látja...

...

Remek ötlet volt: két dolog azonnal kiderült rólam a Főnök számára. Az egyik, hogy gyenge idegzetem révén egy egyszerű női hajtól is mentálhigiénés pánikrohamot kapok.

A másik, hogy takony kelet-európai létemre még mocsok módon pártfogolni is merészelem ezeket az öngyilkosterrorista, ál-erkölcsös ribancokat.

...

Egy vagonba raknak majd a köldökös csajjal, vhogy érzem.

A minap volt szerencsém megtekinteni egy kortárs germán filmfájlot, amely szórakoztató és - nem titkoltan - kereskedelmi céllal, házi- illetve ál-háziasszonyok bujálkodásairól számolt be - zavarbaejtő német tárgyilagossággal.

Pornójáról ismerszik a nemzet, gondolhattam volna magamban, mielőtt a lejátszás gombra bökök - és nem is csalódtam...

...

A nyitójelenet (no, meg az egész film) bármelyikünk otthonában is játszódhatott volna, már amennyiben fonnyadtlila, szemétdombról válogatott, hetvenes évek beli lóca, dómuszos plasztik ál-hifitorony meg hateurós, poros talpú, fekete bútorlap-asztalka mindegyikünk nappalijában akad...

Mindezen lakberendezési kincsek között hanyagul egy jó százkilós, középkorú, élveteg arcú maca firkálgat valami ingyenes hirdetési újságba: sokat igérő, derékig dekoltált top és blézer kombinációja, a résből két tekintélyes méretű, ám kissé fonnyadt kebel figyelget; lábacskáin vastagított talpú, fekete, bokabicsaklós lakkcipőcskék, nyakában kiskeresztes láncocska: unokájától kaphatta tán vagy a Kaufhofban volt a januári leértékelt cuccok között ilyesmi is - a haja viszont ma készült, büszke lehetne rá a szomszédneje.

-Ó mann, vó blájpt denn der Rűdiga?!..hm.. na, ja, mena: vasz zoll man dafon ervárten!.. (azaz: Jaj már, hol késik ez a Rüdiger? ..hm.. na, persze, férfiak: mit várjunk tőlük!..)

A nő hangja kissé tanítónős, tekintete erotikusan megrovó. A fent idézett mondatokat egy rövid monológ követi, amelyben további részleteket ismerünk meg: hősnőnk férjeura gyógyezelés irányába távozott a hétvégét illetően, Rüdiger pedig csak egy a sok közül - ha mégsem bukkanna fel, a hölgy rendelkezésére bőséggel áll még válságforgatókönyv.

...

A húr nem feszül soká: iszonyat dallamcsengő után a kéjsóvár dáma egyszeriben feláll, az újságot a letört csíptetőjű reklámgolyóstoll gurulós kedvével kissé viaskodva a hateurós asztalkára helyezi, majd a szokatlan lábbeli s a 4 db bátorító kiskonyak hatásának egyaránt betudható finom hátrabillenés után lendületesen indul alkalmi kedvese elé. Lépteit az olcsó selymek súrlódó zaja kiséri.

Rüdiger a barkácsreklámokból ismert kölyökfejű, esztékászemüveges, bénán kopaszodó, lúzer fasz: a kölcsönös szóbeli üdvözlések után a nő nyomdokában a lócáig siet, csíkos inge gondosan kitűrve, farmerjét egy praktikus mozdulattal a combján felcsípve foglal helyet, miközben feje szinte a földig hajol: egyszeriben láthatóvá válik a pornóforgatás napjára választott mályvaszín zokni, ahogyan a barna bőrcipőkből ambíciózusan kúszva felfelé a szőrös lábszárközépig ápol s eltakar. Gáz és gáz.

...

Itt meg kell állni egy rövid pillanatra: a mindennapok két hőse most szemből látható. Tévedésből egyszerre kezdenek bele a hiányosan begyakorolt dialógusba: a férfi a késésért mentegőzik, miközben a nő váratlanul arról beszél, hogy korábbi érkezésre számított. Lábaik előre néznek, kezük térdükön pihen, csak krumplifejű Rüdiger dobálgatja alkarjait időnként a magasba, hogy a késés felett érzett elkeseredett tehetetetlenségét metakommunikatív érvekkel is hitelesebbé tegye. Egy oldalon finoman összeérnek: a két ember lényegében mégis idegen.

...

A nő a lovagot finoman méregetve ismét késésről és várakozásról kezd pampogni: Rüdiger úgy érvel, hogy az ilyetén módon parlagon töltött idő talán mégsem jelenthetett akkora kínt, hiszen eközben keresztrejtvényt is fejthetett, amelyben köztudottan örömét is leli. (Mindezt - az improvizáció sikerén vagy épp a szövegkönyvbe való visszatalálás örömén felbuzdulva - a jobb mutatóujj előre és felfelé nyújtott hirtelen és csúnya bökésével, valamint egy bántóan bizalmaskodó nevetéssel tereli tovább a közelgő, közös platform irányába, miközben jobb kézfeje ügyetlenül hajlított ujjakkal még saját térdén dobolgat kínosan, nyakát pedig behúzva átmenetileg buja vágyaktól zakatoló szívű, de vécébe szorult óvodás reménytelenségét fejezi ki.)

...

A döntő fordulat a nő agyából pattan ki: van jobb dolog is - így a hedonista háziasszony - mint a rejtvényfejtés. És tényleg: nem telik bele egy német perc, s a két szédült gerle már egymás erogén pontjait csépeli ...

...

Rüdiger és a nő: így éltek, míg ugyanígy meg nem haltak. Legalábbis szerintem.

A fasizmus kicsiben és *otthon* kezdődik.

...

Képzelj egy apró párbeszédpanelt, amely webezés közben véletlen felugrik. A neked szegezett mondat így hangzik: "Ha szeretnéd, hogy mindenki, aki nem szimpatikus, máról holnapra eltűnjön az életedből, kattints az OK gombra! Ha mégis ragaszkodnál hozzájuk, nyomj csak bátran egy Ragaszkodok-ot!"

...

Nagy a kísértés: villámgyorsan átfutnak lelki szemeink előtt a kiállhatatlan szomszédok, munkatársak, rokonok arcképei... Óvatos körülnézés: a hátam mögül nem figyel senki, a jelszavamat nem kérik, tehát MEHET!..

...

Talán értelmetlen is azt boncolgatni, hogy mi van azokkal, akik simán okézgatnak. A Ragaszkodok csapata viszont izgi téma - engem mégis leginkább az a részhalmaz hoz lázba, akik ugyan egy kattintásnyira voltak már csak életük felvirágoztatásától, de ki tudja miért, ezt kérdezték maguktól: mit jelent az, hogy "eltűnjön"?

No, de tényleg: mit jelent az, hogy "eltűnjön"?!..

- Hendrik! -mondom minap a kollégámnak,- blogot írok rólatok.
- Mit?..
- Blogot. Webes naplót.
- De kiről írod, még egyszer?!..
- Rólatok. Német nép. ilyesmi.
- Aha. Németül?
- Nem magyarul. Magyaroknak.
- És mit írsz? Semlegeset?..
- Sajnos nem: hülyét csinálok belőletek, mert különben nem olvasná senki. Jó, igaz, így se sokan.

Hendrik elgondolkozott néhány pillanatra, - aztán néhány pillanatra én is.

...

Ez az egyszerű mondat, hogy figyellek titeket, -mi több-, harmadik fél felé rosszindulatúan ki is fecsegek mindent, egy csapásra komoly embert csinált belőlem. Eztán tehát velem sem lehet már önfeledten csacsorászni.

...

Mindezek ellenére kiváló alkalom nyílt arra is, hogy egy délutánba gázoló-kalandozó beszélgetés keretében mindenféle izgi témáról szót ejtsünk, sőt tisztázzam például -saját magam számára is-, hogy mit képzelek a modern, demokratikusnak nevezett társadalmakról.

Szóval, asszem meg vagyok győződve, hogy ez a modern, demokratikusnak nevezett társadalom egy kétszintes óvoda. Alul az ovisok, felül az óvónénik. Az ovisokat meghintik a szabad élet/piac/orvosválasztás, béklyómentes európai fityfasz meg ilyesmik ideológiájával, aztán hagyják őket játszani. A gyerkőcök 99,9%-a soha nem fog még a kerítésig sem eljutni: homokoznak, csúszdáznak, lökdösődnek a csapnál,  de alapvetően azt a konszolidált életet valósítják meg, amely az egész politikai-gazdasági stabilitás alapja: rendszeres munka, adófizetés, a jövőbe vetett hit, a bankbetétek *nem* kikapdosása satöbbi.

Ha történetesen valamelyik kis idiótát mégis valami hőstettre ragadtatná a kiváncsiság, a határozott dadák két figyelmeztető lövés után korrekt lepofozással (- hogy az ékes nyelvezete okán is méltán becsült Pék Gyula bácsit idézzem: "...úgy, fiam, hogy meg nem állsz a Béke térig." Ez ugye a Róbert Károly körúttól is még tovább kifelé van a vigasztalan 13-as villamossal.-) terelik vissza az eseményeket a mindennapi élet medrébe. Aki meg végképp nem fér a képbe, az mehet a f*-ba vagy Guantanamóra.

Különbség van viszont országok/népek között a tekintetben, hogy mennyire intenzív a demokratikus rendbe vetett hitre, a politizálásra, a mitmahen-re (velükcsinálás németül) való agyöblítő nevelgetés: azt hiszem, azokban az országokban, ahol meg lehet bízni az ovisokban, hogy nem lesznek péntekről hétfőre fasiszták, nem kell oly vadul a politikai-társadalmi közéletben való részvételre kondícionálni őket, mert a bennük cseperedő normálisabb egó is elég tartás ad. Ahol azonban a hajlam szinte veleszületett, s a legkisebb csalódás, társadalmi stressz hatására is aktivizálódik, ál-autonóm projektekbe vetett mélységes bizalom elültetése az egyetlen megoldás, hogy elterelje a kiélhetelen vadságok erejét a legszörnyebb lehetőségektől.

Talán a magyar út lehetne a harmadik: itt olyan rossz az óvónénik hitele, hogy jobb nekünk/nekik/nektek úgy, ahogy anyánk méhe kivetett.

Ezópusz óta ismerünk rá újra s újra, mily hasonlatosak vagyunk néhány egyszerű, bárdolatlan agyú állathoz mindennapi konfliktusszituációinkban. Ez persze nem olyan nagy baj - különösen, ha abból indulunk ki, hogy egy párhuzamos valóságban szamarak és lajhárok riogatják talán fiaikat emberekről szóló horrormesékkel. A lényeg, hogy mi sem vagyunk önmagunknál lényegesen különbek; de németek még annyira sem - ha ez bárkit is megnyugtat.

...

Vegyük az egyik legismertebb budapesti járdaszituációt, amelyben gyalogló polgárok/bringázó ficsúrok egyezkedni kényszerülnek: a járható aszfaltfelület valamely okból hirtelen felére szűkül és mintha a sors szánt szándékkal rendelné így, szembejön velünk egy másik kecske.

Hogyan tovább? - kérdik maguktól ilyenkor az érintett ugorok, meglassítják lépteiket, egymás tekintetét fürkészik, majd néhány milliszekundum alatt létrejön valamiféle metakommunikatív megegyezés, amely keretében az egyik kecske haladási sebességének további csökkentése mellett a még eredeti szélességű útszakasz szélére húzódik, a másik meg udvariasan gyorsít, s alázatosan enyhén előre döntött pofácskáján egy köszönő mosollyal, oldalazva halad át a megpróbáltatást okozó szűkületen oly módon, hogy a másik fél legkevesebb idejét rabolja el.

...

Ez így rendben is van - mondhatnánk -, mi is okozhatna problémát egy ilyen mérhetetlenül primitív szociopszichológiai kihívás megoldásában, hacsak nem vagyunk szokatlanul aggresszívek vagy szimplán csak segghülyék.

...

Mi játszódik le hasonló esetben egy germán patás fejében? Ezt valószínűleg sosem tudjuk, meg, de talán elég, ha megfigyeljük, mit tesz.

Az alap sétáló/bringázó testtartás sem kecsegtet már sok jóval: maximálisan cílgerihtet, azaz célratartó, a környezeti ingereket messzemenően ignoráló mozgássor, merev pofa, kevélyen egyenes hát - maga a megtestesült elrettentés.

Ekkor bukkan fel váratlan a kompromisszum terhével fenyegető útszükület és ezzel egyidőben megtörténik maga, a tudati szinten zajló csoda is: tízből kilenc gyalog/kerékpáros lovag sebességét előrehajolva a lehető legrövidebb idő alatt maximálisra fokozza*,  a kormányt görcsösen markolva, arcán fokozott harckészültségről tanúskodó, alapvetően csücsörödő jellegű, mereven előre koncentráló kifejezéssel hajt át a vészterhes útszakaszon, s mereven utasít el magától mindenfajta fájdalom- és részvétérzékelést, amelyek nyilvánvalóan csak megzavarnák a mutatvány zökkenőmentes kivitelezésében.

A másik kecskének két választása van: bízik abban, hogy ugyanez a produkció egyidejűleg az ellenirányban is bemutatható vagy kinyalhatja.

*a maradék 1 már maximális sebességgel érkezett

...

Mi a f*-t gondolnak ezek mindeközben magukban?!.. Mint már említettem, ezt nem lesz könnyű kikutatni, de a dolog valahogy összefügg a Jogom van/Szabad/Akarom/Nincs bűntudat-témakörrel. (A téma nagyon izgi, talán el is árul valami újat a német lélekről. Mindenesetre ezt még rendszerezgetnem kell, de ha meglesz, megírom itt a blogban, igérem. )

Minden kultúrkör rendelkezik néhány elviselhetetlenül ostoba grimasszal, arckifejezéssel, amelyek a felkészületlen szemtanút akár az őrületbe is kergethetik: gondoljunk csak az undor ("Íííí!"), az unalom ("Aaaa!"), az elképedés ("Őőő!" vagy "Heee?"), esetleg az éppencsak elkerült baj kisujjrázással társított, sztereotíp, eltúlzott ("Íííí!..") pofavágásaira...

Az alábbiakban egy hamisíthatatlan és egyben mérhetetlenül bárgyú német grimasz, a snúte receptjét adom közre.

Hozzávalók

• 1 db eladdig teljesen normális emberi arc
• 1 db szituáció
• 1 db érzelem pl. egyetértési, csalódottság, tanácstalanság
• 2 db szemöldök
• 1 db száj
• 1 db orr
• és kb. fél liter közönséges levegő.

Elkészítés

Szemöldökeinket süllyesszük kilátásunk maximális beszűkítéséig előre, szájunkat csücsörítve toljuk ki arcunk egyfajta csőrszerű meghosszabbításaként oly módon, hogy felső ajkunk feltétlenül orrunk alvázához simuljon, majd az ily módon képződött malacszerű ábrázat birtokában kezdjünk ritmusosan levegőt fujkálni orrunkon keresztül, amelynek fejünk finom, a kilégzések ütemére végzett bólogatásával szerezzünk további nyomatékot.

...

A hatás leírhatatlan, de mégis megkísérlem: a vadul ki- és belégzett, takonyszagú levegő fokozatos tudatszűküléshez vezet, a szemöldökök jótékony fátylat borítanak a gonoszul elrévedő tekintet elé, a kibuggyanó csücsörajak egy remekbeszabott aranyeres seggluk távlatát vetíti fel, - az egész jelenet pedig néhány lépésről figyelve egy párzó tőkésréce s egy gőzmozdony összesített méltóságával ruházza fel elszánt személyünket.

Egyszer érdemes kipróbálni.

Ami nekünk a reklám, az nekik a verbung.

...

Már a bébikorú PR-osok is úgy tanulják, hogy az egyik legtutibb reklámrecept a lakossági vágyálmok telibetrafálására alapoz. De vajon mire vágyik ez a rengeteg Normakövető rakéta?!..

Nézzük csak először is a Dinamizmus/Erő/Teljesítmény/Sebesség/Előny/Kamat fogalomkört. Felülmotorizált német és álnémet SUV-ok, mindentvevő hitelkártyák, krómosan csillogó villanyborotvák, valamint különlegesen ércesen csobogó ásványvizek előtt automatikusan nyílik meg a marcona germán harcosok szívének fakapuja. A látvány lelkesít, az erő átragad, a tekintet felderül: ha minden oké, jöhet akár egy Jaaaa! és a nehezen kihagyható csücsörítő bólogatás.

Vagy gyüjjön a Változatosság/Újdonság/Unalom vége/Mindent ehetsz/Édesség/Ízes kajcsi/Ötpercalattebéd tematika. Ez inkább a csajoknak szól: ha a vérbe kívánod már az egyforma ízű aszpiktortákat, kockahasfejlesztő műzlitápokat, ne habozz, kanalazz be egy doboz telítetlen margarint - vagy ránts le a polcról egy újabb műzlitápot, kiálts mál vasz anderesz-t (végre valami más), szökellj magasra, kisszoknyád rebbenjen, ne nézz vissza, karolj borostás-kékszemű faszidba, oszt hadd szóljon egy kis francia harmónikafoszlány vagy bármi más, ami sablonos, és dülöngélve majszolgassatok a lemenő napsugárban. Nem hízlal: haraphatsz még egyet.

...

(Próbáltam kigondolni egy harmadik témakört is, de szerintem nincs is. Akkor ennyivel ez rendben is volna, fílendank.)

A német polgár szabályszerű életet él. Gyönyöre előre elkészített sablonok maradéktalan megvalósításából fakad. Svájci óraművek ketyegése ligetigyörgyös zűrzavarként hat ahhoz a menetrendszerű létezéshez képest, amellyel minden reggel másodpercre pontosan magukhoz veszik biológiailag korrekt módon előállított és a TÜV-által molekuláris szintig elemzett, kalkulált energiatartalmú önkontrolljoghurtjaikat, izomzatuk ellazítása érdekében kettőt jobbra, kettőt balra hajlonganak, majd rövid, hatékony tusolás keretében, a természetre rótt minimális teher árán eltávolítják a testükre tapadt hajszálvékony, egyenletes eloszlású szennyréteget.

A munkahelyre való, idejében történő eljutás érdekében előre eltervezett módon és ideig részt vesznek a civilizált világ egyik legkiszámíthatóbb, legeseménytelenebb közúti közlekedésében, majd munkahelyükre érve legkésőbb 7:57-kor lekattintják kártyájukat a bejáratnál észrevétlen megbúvó, félszekrénnyi automatánál és makulátlan szolgálati jelmezben, marcona fapofával támasztják edzett mellkasaikat a munka jeges hullámfrontjának neki...

...

Üzemzavarok, meghibásodások márpedig itt is vannak. Káosz, szilaj anyázás persze nem serken nyomukban, mivel a krízisszituációk is előre elkészített, iktatott, lefűzött és mindenki által évente legalább egy alkalommal, aláírással igazolt módon áttanulmányozott üzemzavar- és krízisjelentő űrlapokban fogatnak fel: válság legyen a talpán, amely ilyen felkészültség mellett a rendszer összeomlásáig próbálna meg vezetni.

Egy - egyébként elméletileg jószerivel kizárható - totálgebasz sem érne el egyebet, minthogy a jelenséget először észlelő magánszemély óne vájteresz (ugorul minden további nélkül) fegyelmezetten kitöltene egy ún. totálgebaszbejelentő űrlapot és innentől napok telhetnének majd el, mire a megsemmisülés az engedélyezett bekövetkezésnek egyáltalán nekifoghatna...

...

A szorgos munkát megérdemelt pihenés követi: előnyt élveznek a valamely korábban már ismert stílust, hangulatot idéző étkező- és szórakozóhelyek, ahol a sztereotíp jegyek jóleső beazonosítása mellett kerülhet sor a hatóságilag ellenőrzött duhajságok valamelyikére. Élen jár mindezek között is az asztal körül valú egykedvű ücsörgés, amelyet az étel elismerő dícsérgetése valamint egyetértő bólogatás és csücsörítés (lásd: Mitől van oly hülye arcod?) mellett a hallott zene foszlányaira végzett, felkészültségüket hitelt érdemlő módon igazoló, stílusidéző mozgásbemutatókkal szinesíthetik.

...

Mindazoknak - ez a lakosság kb. 99%-át jelenti -, akiknek a sarki kocsma váratlan felkereséséig sem jutott elég rögtönzőképesség, marad az otthon melege, a geműtlihkájt (szinte lefordíthatatlan német kifejezés a kényelmesség, otthonosság leírására), a fociösszefoglaló a remek reklámokkal meg a - most tényleg komolyan -  REMEK sör.

Az egyik legfigyelemreméltóbb északgermánikum az, ahogyan ezek az emberek az utcai/áruházi testkontaktusokat kezelik. Alaphelyzetben minden valamirevaló magyar utcavitéz úgy képzelné, hogy egy olyan ütközésért, amely után a vétlen fél legalább 5 mp-ig zúzott bordáit tapogatva egyensúlyozni kényszerül, hosszas-kínos magyarázkodás az elvárható penitencia. Ezek itten kéremszépen nem, hogy nem vesztegetik az időt efféle megalázkodásra, még a minimális páneurópai haditörvényeket sem tisztelik: úgy haladnak tovább, mintha felebarátjuk megváltozott röppályája csupán a kalkulálható klimatikus ingadozások következménye lenne és fittyet sem hánynak, ha egy szűkebb átjáró/bejárat/villamosajtó megközelítése közben ismeretlen vetélytársuk a falra passzírozódik.

...

Általános német érzéketlenség teóriájából kiindulva - kihasználva a véletlen szolgáltatta szerencsémet - az alábbi tudományos kísérletet végeztem ez ügyben: egy áruházi ájgang* előtti utolsó métereken arra lettem figyelmes, hogy egy mobiltelefóniába feledkezett csinos fiatal hölgy ártatlan pofával elémvágni készül, ezért - a végtelenségig túlzott közömbös arckifejezéssel - úgy helyezkedtem a belépés előtti pillanatban, hogy a junge dáme** minden kétséget kizáróan egy röpke fájdalmas pillanat erejéig jobb vállam és a vaskos üvegajtó közé szoruljon, amely következtében nem, hogy légzése, de mobilkommunikációs készsége is bizonyosan felfüggesztetik...

Az ütközés másodpercében testemet minőségi fatermék módjára megfeszítettem, tekintetemet az épület belterére szegeztem és ott belül izgatottan vártam, hogy a nyekkenéssel járó testprés következénye mi leszend...

...

A tudnivágyás végül úrrá lett távolkeleti szemérmemen és 180 fokban hátrafordulva obszerváltam áldozatom sorsát... Amit láttam, úgy égett emlékezőkérgembe, mint hülyegyereknek a matekkorrepetítor profilja: a roppanva zúzott germán maca hangjának megrezdülése nélkül épült fel mázsás testem okozta klinikai halálából, sőt, még pillantásra sem méltatta ádáz ellenfelét, csak trécselt tovább kis hülye ismerősével...

...

A tanulság mindebből valószínűleg maximum annyi, hogy felesleges hisztiznünk: mindenért a zord klíma a felelős.

...

* bejárat
** fiatal hölgy

Agyba-főbe kivánják egymásnak a jó dolgokat ezek a németek. Jó reggelre serkennek fel, jó nappal folytatják, délben málcájt-ot (Mahlzeit, szó szerint étkezés) kiáltanak majd a munka végeztével annak jó végét (ez a mi fájront-unk, németül Feierabend, eredetileg az ünnepnap előtti este) kivánják és alámerülnek a jó estében...

Ha utazol, jó megérkezésedet óhajtják; ha nem mész sehova, akkor sincs más, mint jó időt kivánni és bizakodni, hogy ténylegesen be is teljesül. Annyi bizonyos, hogy az végképp senkit nem érdekel, hogy minden úgy klappolt-é, ahogyan azt oly sokan szerették volna.

...

Így szilveszter idején kötelező egymásnak jó csusszanás-t kivánni amaz új évbe: enélkül még a szupermarket pénztárosától sem szabadulhatsz meg. Jövőre aztán jöhet a szerencsés újesztendő, amit otthon eredményekben gazdag-ra racionalizáltak a talajon két lábbal tappogó testvéreink...

A karácsonyokat (így!) egyébként vidám-ra szerették volna: ezzel én is csak egyetérthetek.

...

Szóval kivánnak ezek itt mindenfélét egymásnak, de valahogy mégis furcsa az egész pl.: ha valami jól sikerült, szivélyes szerencsekivánatok-kal illik viszontbombázni, de mi a retkes fenének, kérdem én, ha már épp mindenen túlvagyunk?!..