Napi vándorlásom otthon és munkahely között remek kikapcsolódási lehetőség: biciklizés erdős-mezőn keresztül, tájegységek szemlélése, gyönyörködés amaz ékes rendben, amely ezt az országot élteti. Ha valahol úttestre vet a sorsom, ott sem les rám a halál: az autósok - mintha más nem is foglalkoztatná őket - elképesztő gonddal vigyáznak a gyalogok és bringások épségére, a zebrák és bringautak mindenütt elsőbbséget élveznek.
"A mű forog, az alkotó pihen." Mindenki tudja hol a helye.
...
Az első kétségeim az erdőben keletkeztek. Talán mondanom sem kell, hogy az erdei utak néha keresztezik egymást: ez eddig érthető. No, aztán mit tegyen az ember (illetve a kettő), ha történetesen egyszerre érkeznek oda, ahol a fájdalommentes áthaladás egyszerre csak egynek adatna meg: mit is tegyen, mit is tegyen?.. Menjen az, aki jobbról jött! Mint az erdő kívül is, ahogyan szoktuk, nem?!..
Nos, ott a dús vegetáció oltalmában, elzárva jelzőlámpáktól és felfestett sávoktól, ezeknek a faszkalapoknak elmegy a józan esze. Édesmindegy, hogy ki, hogyan, mivel, merről, csak nyomják a pedált az ősi élettér-logika alapján és remélik, hogy nem lesz baj.
Először jó nagyot el is pereceltem majdnem az egyik ilyen erőszakos pöcs miatt.
...
Kiérve az erdőből ismét visszatér a rend: a minőségi abroncsok minőségi aszfalton gördülnek: büszkén teker a kevély tulaj, hogy milyen egy tuti országban is él, hálát ad az égnek, hogy nem török vagy magyar, s halad feltartózhatatlan, rendeltetési helye felé.
...
Más...
Pesti hülyegyerek lévén, mindig nehezemre esik kivárni a jelzőlámpák megfelelő színeváltozását: ez itt duplán problémás, mivel egy komplett nép van jólnevelve, a lámpák is működnek és a büntetési tételek sem elhanyagolhatóan alacsonyak - de hát, ha menni kell, akkor menni kell. Álljanak a németek csak sorba tovább: magyar legényt nem érdekelni.
Egyszer, amint magam mögött hagytam egy pirosban várakozó bringás csoportot, véletlen úgy görbült az utam, hogy néhány másodperc múlva ismét láttam őket - de bár, ne láttam volna: a sok kis rezzenéstelen pofájú teuton egymás után után indult el kicsit vállvonogatva, de alapvetően igazáról meggyőződve és gördült keresztbe az úton a még mindig tilos jelzés mellett!..
No, gondoltam, jól betett nektek a magyar fertő: most omlik az egész jól kitalált rendszer - eddig tartott a hírös némöt eeekőcs.
...
Máig is rossz érzésem van: egy egész népet vittem a bűnbe. Lelkük talán már patyolat tiszta volt, a rendet maximálisan magukévá tették, a szerkezet olajozottan míködött - erre jövök én, a homokszem, a kis rosszcsont, a zavarkeltő, feltépem a jó erkölcs kötelékeit, magammal rántom ezeket a kis ártatlan kecskéket, és ördögi kacajjal kísérem, ahogyan a szakadékba rohan az egész bagázs...
Vagy az erdőn múlna? Ja, ja, az erdő: kétségkívül nem tesz nekik jót, de talán más baj is van.
Nemtom.
Van itt még valami...
Balatoni nyár, 1970-es évek, boldog gyerekkorom. Békésen homokozok. A szemközti üdülő előtt duplalámpás mercikombi parkol: a korszak álomkocsija. A sövény mögül iszonyat, érthetetlen óbégatás, csörömpölés és más animális zajok hallatszanak: kicsit megrettenve fülelek.
- Németek. - mondja édesapám megnyugtatólag, és én homokozok tovább. Láthatóan megnyugodtam.
Utolsó kommentek