Germánuszvaránusz

Lassan, ahogy németországi tartózkodásunk második éve is letelni készülődik, kiváló alkalomnak tűnt, hogy lejegyezzem egy körvonalozódó megfigyelésemet a Német Lélekkel kapcsolatban. Ez az elmélet, - persze csak, ha igaz -, sok mindent remekül megmagyarázhatna - igaz, részben új, baljós perspektívákat is nyit.

A dolog lényege egyfajta belső magabiztosság, biztonságérzet, amelyből nekünk, magyaroknak, nem sok jut.

...

A történet egyik fele az a sziklaszilárd meggyőződés, hogy "helyes úton járok". Mit is jelent ez? Kábé annyit, hogy amit teszek, semmilyen tiltó szabályba nem ütközik, így hát büszkén élek jogaimmal, és nem nézek se jobbra, se balra, csak teszem. Ez eddig szép és jó, mondhatni ideális: kicsoda is kivánhatna ennél jobb polgári erkölcsöt magának s nemzetének?..

Mi, szegény magyarok, ezt az érzést nem nagyon ismerjük, ugyanis mindig tilosban járunk valahogyan: mindenki csal adót kicsit, hiszen ilyen rabló kormánynak adót nem fizetünk; vadul költségelünk a kényszerbétében, mert hogyan is élhetne meg a becsületes ember, ha mindenéért megfizet; lógunk a villamoson, a vacak szolgáltatásért a semmi is sok; ja, meg lopunk is persze, hazaviszünk néhány/minden dolgot a melóhelyről, mert ott sok van, otthon meg kevés; gyorsan hajtunk, buszsávon robogunk, tilosban állunk, míg a csendőr nem néz; rokkantak vagyunk, pedig nem kéne, nem jelentjük be, viszont be kéne... stb. Ez így "normális": hülyén is nézne ránk mindenki, ha nem tennénk.

(Sajátságos módon egyébként mi, csalós-lopós magyarok, például a notórius tolvajlás gyökereit inkább a velünk ill. körülöttünk élő más népek, cigányok, románok vásott szívében sejtjük felfedezni... No, de ezt most hagyjuk inkább.)

Egyszóval mi folyamatosan takargatunk, rossz a lelkiismeretünk... - ezek a öntelt germánok meg ezalatt emelt fővel robognak fel s alá a Zejrópa Junijóban. De mi ebben a robogásban a félelmetes?

Az a helyzet, hogy míg az egyszeri magyar legény fél szemével mindig az útszéli bozótost kémleli, nem-e (sic!) rejt amaz traffipaxnak öltözött belügyi kalózokat, a németnek az a kémlelős fél szeme is előre néz; míg a magyar Sanyi szívdobogva nyitja apekkos borítékját, germán versenytársa, Wolfgang a kávé mellé, kényelmesen hátradőlve csemegézget a Finanzamt küldeményeiből. Nem fél ugyanis az ebadta: tutira tudja ugyanis, nem tett rossz fát a tűzre. Másfelől igaz az is, hogy nincs nyomorultabb látvány, mint a német vitézek szimpla hétköznapi szituációkban tanúsított görcsös önigazolós erőfeszítései: nincs bocsánatozás, nincs beismerés, nincs meakulpa, csak a jóltettem körömszakadtig! (Nem igaz, van meakulpa, de csak mások helyett: egyik kedvenc tevékenység a náci bűnökért való sűrű elnézéskérés, akik persze nem mi (ők) vagyunk, hanem valami gonosz horda, akik a semmiből jöttek és dolguk végeztével maradéktalan el is takarodtak...)

...

A történet másik fele a rendbe, a rendszerbe vetett bizalom; az a vak hit, hogy minden kellőképp meg van rendszabályozva: a minőségre a TÜV, a törvényes rendre a Polizei, a maradékra az önkormányzat, amire meg még az sem, arra valami civil alapítvány figyel oda; az Egyénnek ezekkel teendője már nincsen.

A magyar tudja, hogy ezek a nemes ügyek mind egytől-egyik garantáltan le vannak és garantáltan le is lesznek szarva: improvizálni kell, dönteni kell, folyamatosan mérlegelni kell, mi a jó és mi a rossz. Ébren marad viszont ezáltal egy érzékszerv - legalábbis elvileg: az egyéni mérlegelés, a lelkiismeret. (Persze vétkezni a lelkiismeret elleni is lehet, de legalább volt mi ellen vétkezni...)

...

Van egyáltalán valami baj ezekkel a dolgokkal?

Tulajdonképpen igen és elég nagy: a leszabályozott rend nem terjed ki minden helyzetre. Az elárvult teutonok esetenként szerfelett elbizonytalanodnak (lásd Kívülember), bátortalanul a közhelyeikből idézgetnek, érdekek hierarchiájára hivatkoznak - vagy simán csak egyfajta "bezárkozott állapotban" gázt adnak (lásd Bazi nagy kecsketeszt) és csakis előre meredve továbbhajtanak. Ez utóbbi személyes-mindennapi és történelmi-nagypolitikai szinten egyaránt mellbever (lásd Mindennapi ütközések).

További probléma, hogy a rend iránt érzett rajongás, valamint az ily módon megszerzett biztonságérzet miatt valószerűtlenül nagy súllyal esnek latba a szabályrendszer és a józan ész elleni vétségek - amelyeket mi magyarok egyébként egy kézlegyintéssel intéznénk el. Társadalmi szinten mindezek könyörtelen asszimilációs, illeszkedési kényszert jelentenek: mindezek fényében a bundesznémet összlakosság 1/5-ét kitevő külföldiek tétova bátorítgatása önazonosságuk fenntartására inkább cinikus vagy rosszul sikerült viccnek (lásd német humor - HTTP 404: ilyen bejegyzés nem létezik) tűnik...